1992. május 20-a volt, elindultam bevásárolni, ami­kor hirtelen egy hangot hallottam, amely engem szólí­tott. Legalább háromszor hátrafordultam, de nem volt senki mögöttem, csak 300-400 méterre. Pedig hallottam ezt a hangot, amely így szólt hozzám:

„Leányom, nézd a látóhatárt és látni fogod, hogy a te utad nem ez, hanem egy másik.”

Jól hallottam, nem képzelődés volt, egy lágy férfihang szólt. Belülről, az én bensőmből hallatta hangját; úgy tűnt, mintha összekötötte volna a szívemet a fülemmel. Nem törődtem vele, elengedtem a fülem mellett, gondol­va, hogy a mellettem lévő fiúhoz szól. Hazamentem és senkinek sem szóltam egy szót sem, csak annak a fiú­nak, aki velem volt. Ekképp telt az a nagyon furcsa nap.

Még abban évben, augusztus 10-én elmentem a disz­kóba, amikor ugyanaz a hang ellentmondást nem tűrően így szólított:

„Leányom, kövesd a szavaimat és Én lassan-lassan el­vezetlek oda, ahol az Igaz Atya létezik.”

Mivel anyám ragaszkodott hozzá, részt vettem azok­ban a napokban egy zarándoklaton, ahol, mint mond­ják, jelen van a Szűzanya, Az egész menetelés alatt nem tettem mást, mint ezt mondogattam „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes”, ezért is nem emlékszem jól az imák­ra, mégis erős késztetést éreztem, hogy imádkozzak.

A zarándoklat már majdnem a végéhez közeledett, amikor feltűnt előttem egy sugárzó, az égi napnál is ra­gyogóbb Nap: az a Fény soha nem látott világosságot árasztott. És ebből a Fényből egy leírhatatlanul lágy női hang szólt hozzám:

„Ha tovább haladsz, az út Velem nem jelent majd fá­radságot. Gyere, gyere, Én veled leszek.”

Mikor megérkeztem a zarándokhelyre, odaszalad­tam egy kúthoz, hogy megmossam az arcom. Nagyon kába voltam, de nem fogott el félelem, mint az előző al­kalommal. Az a látomás nagy-nagy békével töltött el. A következő napokban rengeteg kérdés sorakozott a tuda­tomban! Mit kell tennem? Mi lehetetett az, ami beszélt hozzám? Mi történik velem? De hát én láttam, és hallot­tam, és nem tartom magam olyannak, aki képzelődik. Nem értettem, de megállapítottam, hogy ezen tények eredete nem racionális!

Szeptember 13-án 15-30-kor a lágy férfihang újra megszólalt és azt mondta:

„Leányom, az Örök Szeretet nevében itt hagyom az Én békességemet. Béke legyen veled!”

Most már világossá vált: nem, egy családtag hangja volt, de hát akkor ki?” Leányomnak” hívott: talán apám volt? Az életem attól a pillanattól fogva lassan-lassan kezdett megváltozni, lassan kialakult szívemben az el­hivatottság a Szűzanya és az áldott Jézus iránt. Elhatá­roztam, hogy egy kisfaluszéli templomban néhány ba­rátommal éjszakai virrasztást szervezek, amelyet Isten Anyjának ajánlunk (október 11.). És akkor egy férfihangot hallottam, amely így szólt hozzám:

„És Én mondom néked, a föld összes fiatalja késleke­dés nélkül Hozzám fog jönni, mert Általam léteznek.”

A leghihetetlenebb az volt, hogy a templomocska, amelyben az imádkozó virrasztást tartottuk, zsúfolásig megtelt fiatalokkal és gyerekekkel. Számomra ez volt a jel, hogy egy felsőbbrendű lény szinte észrevétlenül raj­tam tartja a kezét és felrázta a tudatomat, amely olyan­nyira érzéketlen volt Istennel kapcsolatban.

Október 15.-én újra beszélt hozzám a hang, ezúttal le­jegyeztem a beszélgetés elejét, így szólt:

„Mit gondolsz, ki vagyok Én? Én vagyok a te békessé­ged, a helyes út! Jézus vagyok, a te Mestered, a Jó Pásztor, gyermekem. Azt kívánom, hogy kövess engem!”

Akkor én megkérdeztem Tőle:

„Miért épp hozzám jössz, aki oly nyomorult és bűnös? Talán elfelejtetted, hogy azelőtt mindig elárultalak?”

Erre Ő: "Júdás is elárult Engem, mégis tanítványommá fogadtam. Azt hiszed nem tudtam előre, mit fog Velem tenni?” És én: „Annyira méltatl... Miért nem keresel mást, aki méltóbb befogadni Téged, mint én?”

Egy pillanatnyi csönd után: „Én az elesettek miatt jöt­tem, gyermekem, és nem az épekért! A  te méltatlansá­god tetszik Nekem és szellemi esendőséged könnyen le­hetővé teszi Számomra, hogy megváltoztassalak, meg az­tán Én a gyengéket és tehetetleneket bírom rá arra, hogy erősek és hatalmasak legyenek! Így mondja Isten Lelke.”

Micsoda ámulat, mennyi tudás és igazság!

Jézus! Épp annak az Asszonynak a Fia, akihez oly ros­szul imádkoztam az Ő tiszteletére rendezett zarándok­lat során. Jézus eljött hozzám, hogy beszéljen velem! Mi­ért épp velem? Hogyan lehetséges ez? Mégis igaz. Jól hal­lottam: azt mondta, ő Jézus!

Miközben feltettem magamnak ezeket a kérdéseket, a hang azt mondta:

„Ne fáradozz! Hagyatkozz csak Rám! Válaszd az igaz Életet, amely Jézus Krisztus!”

 Október 18.-án 21.30-kor,miután nehéz napom volt, épp lefekvéshez kezdtem készülődni, amikor meghallot­tam:

„Leányom, az Én szívem vigasztalanul összetört. Böjt­ölj és imádkozz! Az Idők jelei elkezdődtek és ne felejtsd: egy ember hite megmenti a világot!”

Újra és újra megkérdeztem magamtól, mit jelenthet az, hogy „az Idők jelei.” Miféle idők lehetnek azok?

A következő napok ugyanolyan nyugalomban folyta­tódtak, mint máskor, még ha a kétségek úrrá is lettek rajtam és a helyzet egyre jobban nyomasztott, annál is inkább, mert nem osztottam meg senkivel.

Október 23.-a felejthetetlen nap volt. Délután 16 óra körül valami olyasmi történt, amit soha nem gondol­tam volna: „találkozás egy Leány-Asszonnyal, akit Má­riának hívnak!”

Még most is beleborzongok azoknak a pillanatoknak az érzéseibe. Egyedül voltam, a díványon feküdtem, mi­közben a szobrok könnyezésén és a látomásokon gon­dolkoztam, amelyek ugyanazon év szeptember 29-jén kezdődtek (1992). Megnyilvánulások, amelyek nem hagytak többé nyugodni. Azt kérdeztem magamtól, azok a jelek vajon a jótól, vagy a rossztól jöttek-e.

A papok, akik azokban a napokban konzultáltak ve­lem, meg voltak győződve arról, hogy a rossztól szár­mazhattak, mégis furcsának tűnt, hogy a Sátán, ahogy ők nevezik, áldott látomások formájában fejtse ki tevé­kenységét, Jézust vagy a Szűzanyát megtestesítő formá­ban.

Miközben ezen járt az eszem, a magasban, csaknem a szoba boltívében megláttam három fénygömböt, mintha csak „három Nap” lett volna! Egymás körül ke­ringtek és egy csaknem két méter magas „Naptojássá” álltak össze, amelyből egy „alak” lépett ki. Annyira fél­tem, hogy a csuklóm vénái kirepedtek: hatalmas véröm­lenyek keletkeztek rajtam, amelyek azonban semmilyen fájdalmat nem okoztak. Villámgyorsan felugrottam az ágyról, amelyen feküdtem és térdre borultam a földön összefont kezekkel, kb. két méter távolságra a „Nőalak­tól!”

Egy 18-20 év körüli gyönyörű fiatal nő volt. Megszé­dültem szépségétől: tiszta arcvonásai és az a nemes egy­szerűség, amely az arcáról sugárzott, tökéletessé és rendkívülivé tették. Az ajkai olyanok voltak, mint két bársonyos piros rózsaszirom, az ibolyaszínű szemei, mint két csillogó drágakő. Az egész lénye maga volt a Paradicsom. Mily csodálatos teremtmény! Milyen egy­szerű és milyen rendkívüli! Olajbarna színű bőr, sötét, szinte ibolyakék szemek, enyhén hullámos, sötét, geszte­nyebarna, fénylő haj. Hosszú, fehér ruhát viselt, ame­lyet laza körgallérfogott össze a fején pedig áttetsző fá­tyol. (Látogatási során az üzenetnek vagy az ünnepnek megfelelően változtatta ruhája színét, olykor csillogó aranyszínű övet viselt).

Első találkozásunkkor a következő szavakkal szólt hozzám:

„Dicsértessék Fiamnak Neve mindennap!”

És én azt feleltem: „Nem így mondják inkább: Dicsértessék mindörök­ké?”. Mosolygott.

„Leányom, a Védelmező szerepében jöttem ide. Isten küldötteként vagyok itt és nem a magam akaratából. Nem azért jöttem erre a helyre, hogy csak te légy az Égi Szó üli letéteményese, akinek az ajtaján az emberiség kopogtathat. Az Én Fiam sem azért szólal meg a szíved­en, hogy beszélgessen veled, hanem hogy világossá tegye számodra: a világ a kárhozat feneketlen mélységébe süllyed. Ne felejtsd: minden, amit testvéredért fogsz tenni, neked is, testvéreidnek is javára válik. Az én szavam lángot gyújt a szívekben, de a bűn víz, mely eloltja azt. Isten az, aki általam adja a Mindenható Atya áldását: az Atya, Fiú, Szentlélek az Ő Jegyesével a Szentháromság­ban. Leányom, menj és ezekkel bátorítsd szíved! Én min­dig veled leszek. Amikor nehézséged támad, találj menedéket az Én Szeplőtelen Szívemben. Az én üzenetem ez­zel nem ért véget. Dicsértessék a Jézus Krisztus minden pillanatban!”